BAMA

Megfoghatatlan érzés a remény. Akkor is reméljük a jót, amikor nincs alapja. Hitkérdés ez inkább, persze én is tudom: utoljára hal meg; bízva bízzál, és így tovább.

Néhány éve jött a hír: uránbányát nyitnak a Mecsekben, nagyszabású terveket szőnek erről tehetős külföldiek. Tudom, a bejelentés nagy reményeket ébresztett, lesz újra munka, szőlő s lágy kenyér, felvirágzik a város, amit ismét a természet csodás ajándékának, a Mecseknek köszönhetünk.

És valljuk be, fejlődését Pécs nagy részben épp a Mecseknek és a bányászatnak köszönhette. Nem csak a rendszerváltás előtti évtizedekben, korábban is.

Persze a kétkedők is megjelentek, mondván, tőzsdei cégről van szó, csak manipuláció az egész, a részvények árát akarják csak felsrófolni, mert egy-egy ilyen bejelentéssel azok ára olyannyira is emelkedhet, hogy érdemes kicsit beruházni, terveket készíttetni, sajtóst foglalkoztatni stb.

S ha már tervek: jó lenne tudni, a mostani új egyezséggel mi lesz azoknak a Mecsek-Öko tulajdonában álló terveknek a sorsa, amelyek a hatodik pécsi bányaüzemről készültek kb. 25 éve, manapság ugyanis egy ilyen nagy tanulmány elkészíttetése csak vagyonokban mérhető.

De nem pusztán a nosztalgia tartja életben a reményeket. Rég kiderült: pusztán a kultúrára nem lehet gazdaságot építeni. Az egyetemben bízhatunk, de az másutt is lehet. Érc, pláne gazdaságosan kitermelhető már ritkább. A Mecsek pedig itt van, azt nem lehet elvinni, ráadásul a bányászat még jól is fizet.

S hogy az uránbányászat akár egészségügyi kockázatokat is rejthet? Kérdezzék meg erről bányász rokonaikat, szomszédaikat!