BAMA

A férfi izgatottan toporog az ajtóban, igazít még egyet kopottas zakóján, majd bekopog.

– Á, maga az, Faragó? Mit talált?

– Államtitkár úr, van itt valami – és előkapja a hóna alól a „Pécs” dossziét. – Tudja, ez a város rengeteg támogatást kapott az elmúlt években az EKF miatt, ideje már a körmükre nézni. Most pedig jókorát szoríthatunk az egyik kulturális tételen. A koncertközponthoz még nem nyúlnék, az új és népszerű, különben is most kapott kiemelt központi támogatást. A színház? Az sem jó. Oda az EKF idején nem jutott semmi, egyébként is ott van az országos színházi fesztivál, ami messzire vinné az intézkedés rossz hírét. Arról nem is beszélve, hogy a színházi közönség kétharmada hölgy, és ugyebár a szavazók között is ők vannak többségben. Szóval maradnak a múzeumok. Abból elég a Zsolnayt megtartani, hiszen a Vasarely- meg a Csontváry-gyűjtemény állandóan utazik, a többinek meg elhanyagolható a nézettsége. Kapnak 45 milliót, az a porcelánokra elég, a többit meg szüneteltetik. Megjegyzem, abból sem lett tüntetés, amikor a régészeti bemutatót bezártuk.

– Ügyes volt, Faragó! De holnapra is hozzon valamit.

S már látom, amint a hivatalnok másnap ugyanitt a színskálát elemzi: a vörös nem kell, túl rikító, a kék nagyon hideg, a sárga seszínű, a zöld meg közönséges. Sokat spórolhatnánk az országban mindenütt a festékkel – jegyezné meg –, s üzenetértéke lenne, ha minden fekete és fehér volna.

Ennek szellemében én is javasolnék egy takarékos intézkedést: pártok nem kellenek, mert ha baj van, úgyis szakértői kormány oldja meg a gondokat. Minek ez a köztes megoldás politikusokkal, ami rendre válságba torkollik? Nem lenne hasznosabb egyből szakembereket ültetni a vezetői székekbe?